Vasárnap reggel a magamfajta diákok általában háromféle dolgot szoktak csinálni; tanulnak (a nagyon elvetemültek), józanodnak (ez a leginkább elterjedt) vagy unatkoznak. Nos, unaloműzés gyanánt kinézhetünk a hagyományos zsibvásárra, ahol mindig lehet valami hasznosat találni, vagy elmehetünk egy telephelyre targoncát és teherautót vezetni.
Nos, én az utóbbit ejtettem meg, és azt kell hogy mondjam, maradandó élményt okozott.

Néztem, csak néztem az egymás mellett parkoló teherautókat. Amikor kicsi voltam, sokat utaztam apu mellett az öreg IFA-ban. Imádtam lenézni a többi autóra, onnan fentről valahogy minden másnak tűnt.
-Ezt mennyivel másabb vezetni, mint egy személyautót? – vettem fel a kérdést, amiről először úgy gondoltam, hogy válasz nélkül fog tovaszállni az atmoszférába. Nos, nem így lett.
-Gyere, próbáld ki! –nyitotta ki az ajtót teherautó-sofőr ismerősöm.
A kapaszkodót megragadva felhúztam magam az autóra és belehuppantam a számomra hatalmas ülésbe.
„Eddig jó vagyok” –gondoltam magamban, majd megpróbáltam értelmezni a műszerfalon felbukkanó érdekes jelzéseket. Nem sok sikerrel….
Aztán indítottam, majd, miután beleerőltettem a váltót az egyes fokozatba és megküzdöttem a kézifékkel, lassan elkezdtem felengedni a kuplungot, és óvatosan ráléptem a gázra. Vártam, vártam… És lefulladtam…
Ekkor ismerősöm elmagyarázta, hogy a piros P betű, itt nem azonos az automataváltós kocsiknál gyakran használt „parkoló mód” jelöléssel, úgyhogy az lesz a legjobb, ha szépen megvárom, amíg kialszik a lámpa, ugyanis amíg a levegőnyomás nincs kiegyenlítve, az autó nem tud sehova sem menni.
Úgyhogy várnom kellett jó pár percet, mire végül elindulhattam.
A következő nagy felismerés számomra a belső tükör hiánya volt, csupán csak a külső tükrök biztosítottak némi rálátást a mögöttem zajló eseményekre, de még így sem tudtam meghatározni, hogy vajon ha az autó elejét elviszem mondjuk jobbra az akadály mellett, akkor a hátulja nem fogja-e pont súrolni azt.
A hatalmas kormány tekerése pedig szintén egy nagy kihívás volt egy magamfajta nem túl termetes nőszemély számára.
Végül aztán épen visszavittem a kocsit a kiindulási helyre, és nyugtáztam magamban, hogy egy ilyen gépet sem lehetetlen vezetni, még ha elsőre elég bonyolultnak látszik is.

-Aha, kuplung, fék, gáz –nyugtáztam, miközben a padlón lévő pedálokat vizslattam.
-Igazából nem egészen. Inkább; fék, fék, gáz.
-Hmm… -vettem tudomásul, majd megnyomtam lefele a kormány alatti kart. –Akkor ez olyan, mint a dodzsem.
-Most akkor hátra megyünk –mondta bölcs mentorom.
Óvatosan ráléptem a gázpedálra és a szerkezet lomhán, de jó nagy zajjal megindult. Ügyetlen mozdulatokkal tekertem a nagy méretű kormányt, és meglepve konstatáltam, hogy a gépezet a fenekem alatt fordul.
Először még óvatosan, majd egyre magabiztosabban róttam a köröket a telephelyen. Szerintem egy dízelmotoros, 5 tonna teherbírású, emelővillás Nissan targoncát vezetni kifejezetten vicces dolog. Bár aki minden nap ezzel dolgozik, az nem ért feltétlenül egyet a dologgal.

Aztán, hogy legközelebb majd jobban menjen a targoncázás, megnéztem azt az igazán hasznos, bár kissé brutális oktatófilmet:

Úgy gondolom, ez egy igazán hasznosan eltöltött délelőtt volt, és ki tudja, lehet, hogy annak, amit most tanultam még egyszer hasznát fogom venni az életben.